Zoránt 1996 novemberében pótolhatatlan veszteség érte, amikor elvesztette Évát, második feleségét, lánya édesanyját.
1997-es Budapest Sportcsarnok-beli koncertjét a nem sokkal korábban elhunyt felesége emlékének ajánlotta.
„A feleségem elvesztését a legmélyebb magánügyemnek tekintem. Ezen a koncerten is csak a színpadra lépés pillanatában döntöttem el, hogy mégiscsak mondok pár szót a bánatomról. Azt hiszem végül is jólesett, hogy meg mertem tenni. A lányommal is akkoriban beszéltük meg, hogy egymás előtt sem fojtjuk el érzéseinket. Elfogadtuk, hogy bármikor eszünkbe jut a mama, nyugodtan elmondhatjuk a gondolatainkat, és ez a kibeszélés fontosabb, mint az, hogy a másikban sebeket szakítunk fel.”
Éva a feleséged ma már abból a fenti országból figyel rátok. Önmagad is vigasztalod ez zenével? – tették fel a kérdés 1998-ban.
– Nem nagyon. A dologban az szép, hogy születésének Éva is részese volt. Ez egy külföldi dal, amely megtetszett, és először neki mutattam meg. Ő lelkes lett, noszogatott, hogy csináljam meg. Örült a nagyzenekari kíséretnek és Dusán szövegének. Persze amikor éneklem nem érzékenyülhetek el úgy, mint talán azok, akik hallgatják. De én sem tudom teljesen kikapcsolni az érzelmeimet. Sokszor nem is megy.
A lánya nem engedte, hogy bármi másképp legyen
– Ilyentájt gyakran eluralkodnak rajtunk az érzelmek. Várod a karácsonyt?
– Mindig is az előkészületeket szerettem jobban. Azt, hogy örömet lehet neki (nekik) szerezni. Valahogy olyan az ünnep, mint a fellépés. Érdekesebb, izgalmasabb felkészülni, mint végigcsinálni. Ha vége, valami furcsa űr marad az emberben. Ez nem rossz érzés, de nem is olyan feszítő és örömteli, mint a várakozás. Ez a harmadik karácsony Éva nélkül. De már az elsőt is megrendeztük magunknak, mert a lányom nem engedte, hogy bármi máskép legyen, mint régen. Ösztönösen átvette Éva szerepét. Akkor még nem tudtam, milyen sokat segít ezzel. Idén is otthon leszünk. És a hagyományoknak megfelelően átjön majd hozzánk Éva bátyja a családjával. Nehéz erről beszélni. Én már gyerekként is örökké hárítottam, nem szerettem megfogalmazni, mi van velem, különösen akkor nem, ha valami fájt. Például nagymamám halálát is igyekeztem „hárítani, pedig amikor átjöttünk Magyarországra, ő volt a ”házi tűzhely”, ő tartotta össze a családot. Tudod, hogy haláláig nem tanult meg magyarul, és csak szerbül beszélt hozzánk?
Zorán ritkán nyilatkozik a magánéletéről, ám Joshi Bharattal a Másképpen című műsorban 2012-ben kivételt tett, sőt, élete legfájdalmasabb veszteségéről is nyíltan beszélt.
Nemcsak hogy özvegyen kellett folytatnia az életét, de kiskamasz gyerekéről is egyedüli szülőként kellett tovább gondoskodnia.
“Szandra mamája elvesztése mindannyiunk számára nagy tragédia volt. Egy 12 éves lánnyal maradtam egyedül, egy olyan papaként, aki nagyon sok mindenben segítséget kapott a feleségétől” – emlékezett vissza a zenészlegenda. – “Az első megroggyanás után próbáltam talpon maradni, nyomasztott a felelősség, hogy Szandra minél kevesebbet érezzen mindebből.”
Zorán nem értett egyet azzal a nézettel, amely azt javasolja, ha lehet, ne hozzuk szóba a halott személyt, mert ezzel csak fölerősödik a fájdalom, és ez rosszat tesz a gyereknek.
Párja évekig volt beteg
– Megbeszéltük, hogy soha nem tabu az, hogy beszélünk a mamáról. Később olvastam az ezzel kapcsolatos szakirodalmat, és mindenhol az áll, hogy fel kell dolgozni a veszteséget. Azt pedig csak úgy lehet, ha beszélünk róla, és nem kezeljük tabuként. Ez nálunk abszolút így volt – árulta el.
A zenész arról is mesélt, hogy Éva három év betegség és kórházba járás után hunyt el, és utána hat év kellett ahhoz, hogy nyitni tudjon egy új kapcsolat felé. “Akkor találkoztam Barbarával, egy hullámhosszon voltunk, de mielőtt bármibe belevágtunk volna, megismertük egymást intellektuálisan. Ennek köszönhetjük, hogy a mai napig jól vagyunk” – szögezte le.
